Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megemlékezzek a tegnapi Eurovíziós dalfesztiválról.
Sok mindenről lehetne írni, de mindenről nem lehet, ezért ki kell választani egy témát a sok közül. Azt, ami a legtöbbünket foglalkoztat, akár így, akár úgy. Engem így is, meg úgy is foglalkoztat Conchita, a szakállas díva, aki csodálatosan énekel, az alkalomhoz illő, kiválóan megírt dalt adott elő, mindemellett elképesztően megosztó jelenség.
Mindenki saját értékrendje szerint ítéli meg, és lássuk be, szinte mindenki megítéli valahogy. Pozitívan, vagy negatívan. Amit felvállalt ez az ember, az valami olyasmi, amit nagyon nehéz végigvinni, de amint látjuk, nem lehetetlen. Az ő jelensége bosszanthat, dühíthet, csodálkoztat, szinte mindünkben felmerül valamilyen érzés vele kapcsolatban, méghozzá elég erős érzés. Ha más nem, akkor annyi, hogy értetlenül állunk előtte, és csak nézünk ki a fejünkből - mi ez?
Engem az érdekel elsősorban, hogy egy olyan figura, mint ő - most mindegy, hogy a mindennapjait hogyan éli - milyen lelkivilággal vágott bele a dalversenybe, mennyire készült fel a támadásokra, számított-e a sikerre, hogyan élte meg a rászegeződő tekintetek hadát. Fel lehet-e készülni arra a hihetetlenül erős negatív véleményhadra, amire számítani lehet? Vagy őt ez nem is érdekli?
Vajon ez az egész történet arról szólt-e, hogy egy dalt elénekelt valaki - tegyük hozzá, nagyon jól -, és olyan hátteret adott neki, amivel hangsúlyozta, hogy a dal a fontos, a személyiség a fontos, és nem számít, hogy nézel ki, milyen a bőröd színe, a vallásod, vagy a szexuális hovatartozásod? Nem gondolnám. Ahhoz elég lenne annyi, hogy minden különösebb felhajtás nélkül, egyszerűen kiáll a színpadra, és minden előzmény nélkül, váratlanul előad valami csodálatosat.
Ez a történet inkább arról szólt, hogy felfigyeljenek rá, és nagyon erős érzelmeket gerjesszen, ami, jól megmunkált európai kultúránkban, pont a kívánt eredményt hozza majd. Nem szeretnék szemforgató lenni, ezért leírom azt, amit erről gondolok.
Az ember, mint olyan, csodálatos lény. Beszél, cselekszik, gondolkodik, dönt, alkot. Az állatok és a növények is csodálatos lények. Élnek ösztöneik, és a genetika által meghatározott, mindig változó, fejlődő adottságaik szerint, megfelelően az ÉLET elvárárainak. Minden tulajdonságuk, akár ember, akár állat, akár növény a szóban forgó élőlény, alapvetően azt a célt szolgálja, hogy fejlődjön, szaporodjon, éljen. Ilyen minőségében pedig elválaszthatatlan része az életének az a tény, hogy nőként vagy férfiként, nőstényként vagy hímként látta-e meg a napvilágot, hiszen alapvető funkcióját csak így tudja beteljesíteni.
Nem lehet tudomást nem venni arról, hogy valaki nő vagy férfi. Nincs köztes állapot, nincs olyan, hogy valaki nő és férfi is egy személyben. Kivétel ez alól néhány olyan növény- vagy állatfaj, amelyek hímnősek. Ők azonban képesek arra, hogy saját magukban szaporodjanak, nem kell két egyed hozzá. Vagyis az ÉLET az ő esetükben is biztosítva van.
Ha valaki nőbe született férfi, vagy férfibe született nő, az a természet tévedése. Nem lehet betegségként kezelni, nem gyógyítható, ez egy állapot. Olyan helyzet, amely kiirtja saját magát, hiszen nincs folytatása, nem szaporodik. Régen is volt ilyen, az állatvilágban is van ilyen, nincs ebben semmi rendkívüli, és nem is igényel semmilyen különleges elbánást. Normális esetben az esetek igen csekély százalékában fordul elő.
Ha azonban kihangsúlyozzuk a létezését sőt, tüntetünk vele - és ebben a média, a politika, bizonyos elit körök erősen élen járnak - akkor lassan átmegy a köztudatba. A kisgyerek azt hiszi, hogy ez teljesen természetes, párt pedig mindkét nem tagjai között kezd keresgélni magának. Akkor hogy is van ez a "fogy a nemzet" kérdés?
Az eset nagyon érdekes. Egyrészről el kell ismerni, hogy amit csinál, az jó, másrészről minden idegszálam tiltakozik ellene.
Gyereknek csak elrettentő példának mutatnám meg, hogy lássa, milyen beteg emberek vannak. Nem az a betegsége, hogy férfiként nem férfi, vagy nőként nem nő, hanem az, hogy állapotát nem tudja elfogadni, hanem inkább lehúz vele. Ha ő nem tud olyan lenni, mint a többi nő vagy férfi, akkor legyünk mi olyanok, mint ő.
Egészséges társadalomban a férfitestben nő illetve nőtestben férfi egyedeket pont úgy kezelik, mint a nőket és férfiakat, vagyis nem vesznek tudomást róluk, pont úgy nem, mint rólam vagy rólad, külön-külön. Egészségtelen társadalomban ügyet csinálnak belőle, kivetik maguk közül, vagy épp ellenkezőleg, propagálni kezdik.
Egyik sem normális. Conchiták mindig voltak, mindig lesznek. Gyermekeinknek azonban nem kell követendő példaként előállítani őket, mint ahogyan gyűlölködni sem kell miattuk.
Hm... hosszabb lett az írás, mint gondoltam. Conchita, remélem, boldog leszel a magánéletedben, sok szép dalt fogsz még elénekelni, de őszintén remélem, hogy nekem nem kell többé látnom téged.
